Ötszáz esztendővel ezelőtt Mohács mezején nem csak egy csata dőlt el. Elesett a fiatal II. Lajos király, vele együtt pedig azok, akik engedelmeskedtek hívásának, és az ország védelmére keltek.
Ott lelte halálát Tomori Pál kalocsai érsek, a magyar sereg fővezére, Szalkai László esztergomi érsek, Magyarország prímása, valamint a püspöki kar több tagja, számos főúr és sok ezer katona. Ismertek és névtelenek, akik a döntő órában vállalták a rájuk háruló kötelességet, és életüket adták hazájukért.
A mohácsi csata hőseinek és áldozatainak emléke egész népünk öröksége. Nemcsak a vereségről beszél, hanem a hűségről, a helytállásról és az áldozatról is.
Akik ott harcoltak, tudták, hogy a hatalmas túlerővel szemben nem arathatnak győzelmet, de a keresztény értékrend és a hazaszeretet erőt adott a félelmeik legyőzéséhez.
A csatatéren elesettek emléke arra figyelmeztet bennünket, hogy nem hajszolhatjuk mindennapi érdekeinket úgy, hogy közben megfeledkezünk a közösség javáról.
Nem tehetjük kockára az ország jövőjét személyes előnyökért, mert ha a közösség meggyengül, végül azok sorsa is bizonytalanná válik, akik a válság haszonélvezőinek gondolják magukat.
Mohács emléke felelősségre és éleslátásra tanít. Isten színe előtt kell feltennünk magunknak a kérdést: Mi szolgálja valójában népünk életét és megmaradását? Képesek vagyunk-e félretenni a széthúzást, felismerni a veszélyeket, és együtt dolgozni azért, amit elődeinktől örököltünk, amit tovább kell adnunk a következő generációknak?
Az elesettekre keresztény hittel emlékezünk. Az ember élete a halállal nem ér véget, mert mindannyian örök életre kaptunk meghívást. A mohácsi hősök tovább élnek nemzetünk emlékezetében, tetteik következményeiben és abban az áldozatban, amelyet a hazáért vállaltak. De hisszük, hogy személyesen is élnek Isten előtt, a szentek közösségében. Ezért imádkozunk értük, és ezért kérjük Istent, hogy adjon nekik örök nyugodalmat.
Ha Mohácsra emlékezünk, lélekben végig kell járnunk az azóta eltelt ötszáz esztendőt is. Kudarcokon, háborúkon és pusztuláson át népünk mégis fennmaradt. Hívő szívvel ebben az isteni gondviselés jelét ismerjük fel. Becsüljük meg tehát halottainkat és hőseink emlékezetét! Tanuljunk történelmünkből, keressük önzés nélkül a közösség javát, szolgáljuk hittel és szeretettel az életet, és újítsuk meg bizalmunkat az isteni gondviselésben!
Erdő Péter
bíboros, prímás